A cikket a szerző hozzájárulásával teszem közzé.

Mégpedig azért, mert tartalmasnak, érdekesnek és elgondolkodtatónak találom.

„W-égzete a nyomdának:
Érték nélkül nyomnának”

Sarkadi Szabó Kornél
vezető elemző
E-mail: kornel.sz.sarkadi@cashline.hu
Telefon: +36-1-881-8545
Harsányi Péter
technikai elemző

 Globális gazdaság: Végső stádiumban a V-modell I.
„A pesszimista az olyan ember, akinek mindig igaza van, de soha sincs öröme benne.”
(Teller Ede)

> A világ fejlett része egy államadósságból finanszírozott törékeny fellendülés utolsó (féléves-éves) szakaszába érkezett. Az államadósságok növekvő csődkockázatát ez idáig az amerikai és európai fedezetlen pénznyomda és a kínai növekedés tartotta kezelhetőnek tűnő szinteken. A 'galamblelkű' V-modell azonban kifutóban van, miután egyre erősebben jelentkeznek a hibás és rövid távú szemlélettel kibélelt válságkezelés mellékhatásai: infláció és csődkockázat egyszerre.

> Az amerikai és a fejlett részvénypiacokon egy 20 éves, a nyolcvanas évek elején indult exponenciálisan emelkedő trend tört meg 2000-ben. Ezt pár éves közép távú csökkenő és emelkedő szakaszok követték.

> Ugyanez a szintén húsz éves, 1980-as évek végén kezdődő hosszú távú csatorna tört a globális, s így a feltörekvő tőzsdéken, 2007-2008-ban. Véleményünk szerint az elmúlt két évben egy újabb középtávú emelkedő trendnek vagyunk tanúi, ami előbb-utóbb vissza fog térni a hosszú távú csökkenő sávba.  Vagyis az általános várakozásokkal ellentétben nem egy tartós bika piacon, hanem egy hosszú medve ösvényen vagyunk, ahol minden hosszabb emelkedés csak délibáb.

> 2010 végére az eddig töretlenül szárnyaló három fő eszközcsoport (részvény, árupiac, kötvény) közül az egyik levált az égig érő fa szövetségéről. A kötvénypiacoknak (főleg a fejlett régiókban) az év utolsó két hónapjában komoly értékvesztést és tőkekiáramlást kellett elszenvedniük dacára a folytatódó amerikai és európai jegybank vásárlásainak (pénznyomda). Vagyis a FED azon célja, hogy alacsonyan tartsa a hozamokat közvetlen kötvényvásárláson keresztül, látványosan megbukott.

> Megítélésünk szerint a szétválás a részvény -és árupiac viszonyában még az első félévben bekövetkezik, ami előbb a tőzsdéken 15-20%-os, majd az árupiacokon még nagyobb esést hozhat. Ez azonban akár egyszerre vagy csak nagyon minimális fáziskéséssel is realizálódhat. A kötvénypiac kisebb-nagyobb megszakításokkal folytathatja lassú halálát és eső csatornában maradhat a tavaly novemberi trendforduló után.

> Egy ilyen, általunk vizionált piaci remegés után azonban az árfolyamok második féléves pályája nagy mértékben függ majd a jegybankok és kormányok azonnali válaszlépéseitől és újabb csúcsok is lehetségesek. Amennyiben egy jelentős eladói hullámra újabb pénznyomda-spirál lesz a reakció, reális veszéllyé válik a történelemben már oly sokszor igen fájdalmas következményként átélt hiperinfláció, s így a megtakarítások szinte teljes nullázódása a következő egy vagy maximum két évben. Sajnos azonban, a világ vezető politikusainak eddigi döntéseiből kiindulva ezt a forgatókönyvet nem, hogy nem szabad elutasítani, hanem véresen komolyan kell venni. Egy ilyen gazdaságpolitikai döntés után javasoljuk az azonnali kiszállást minden értékpapír pozícióból.

> A reálnövekedés tehát átmenetileg főleg Kínából jön, ugyanakkor ez sem nyugszik túl széles és fenntartható alapon. A bővülés 30%-a az exportnak, s így a fejlett országok fogyasztásának köszönhető, 20% jön körülbelül a belső piacról, és több, mint 50% az ingatlanpiaci beruházásokhoz kötődik. Ez minden, csak nem egy örökké tartó töretlen ’fejlődés’ záloga. A belső fogyasztás szerkezete is rossz, miután a tömeg, a középosztály leginkább a kínai bankok által kihelyezett hitelből veszi meg az új autóját, vagy éppen a kiszemelt ingatlant. A buborék klasszikus formája körvonalazódik, ahol annyi a kivétel, hogy most egy óriás gazdaság óriás piacán alakult ki. A lefolyása időben tovább tart, mint a korábbi lufiknál, de ha pukkad, a következmények is súlyosabbak lesznek. Ugyan Kína hosszú távon még jelentkezik fejlődési potenciállal, de egy 30 éves növekedési ciklus felfutó szakaszának végéhez közelít.

> Az ázsiai monetáris szigorítási ciklus közel másfél éve tart. Kínában a bankoknak előírt tartalékolási ráta történelmi csúcson van, a kamatemelés tavaly év végén elkezdődött, Indiában és Ázsia más országaiban pedig már a hatodik emelésen is túl vannak. Ez a metsző pénzügyi környezet előbb-utóbb lokális, majd globális likviditás csökkenéshez vezet, ami szintén nem a fenntartható piaci emelkedés támasza. Az ázsiai jegybankok és kormányok egyre élesebb présbe kerülnek, hiszen egyre nehezebb kormányozni a növekedés fenntartása, az infláció kordában tartása és a túlfűtött eszközárak kipukkanásának Bermuda-háromszögében.

Globális gazdaság: Végső stádiumban a V-modell II.
„Nem akkor leszünk magabiztosak, ha mindig igazunk van, hanem akkor, ha nem félünk a tévedéstől.”
(Peter T . McIntyre)

> A kockázatok csak sokasodnak globálisan, és nem tudni mikor érik el a kritikus tömeget, mikor indítják be az állati ösztönöket, de az idő Wészesen közeleg. Amitől félhetünk:

- kínai veszélyek (túlzott hitelkihelyezés, fogyasztói és költség infláció, ingatlanbuborék, túltermelés és túlfűtöttség egyszerre, elszaladó korrupció);

- indiai hitelburjánzás kétszámjegyű inflációval tálalva, túlzott (rekord) mértékű forró tőkebeáramlás 2010-ben, növekvő külső finanszírozási igény, korrupciós ügyek felszínre kerülése

- ingatlanbuborék és vészesen apadó megtakarítás Hongkongban, Dél-Koreában és Ausztráliában

- Európa jelentős részének adósság problémái (Görögország, Portugália, Spanyolország, Olaszország, Belgium, Franciaország, Nagy-Britannia);

- Dubai tartós fizetésképtelensége (vagy a testvér Emirátusok fogyó finanszírozási hajlandósága);

- rekord értékű finanszírozási igény a fejlett országok kötvénypiacán, ami önmagában is pénzelszívó hatású (hacsak nem gyorsítják be a pénznyomdát, aminek még nagyobb kockázatai vannak)

- az eddigi pénzbőség által felhajtott árupiacok költség- és inflációnövelő hatása, főleg a feltörekvő országokban.

- növekvő politikai feszültség, költségvetési és kereskedelmi ellentét Amerika és Kína, valamint az EU tagországai között.

> A fejlett országok komoly döntés elé néznek: az immár kezelhetetlen mértékűvé duzzadt adósságok (praktikusan államcsőd-közeli helyzet menedzselésére két fő megoldás létezik: vagy tovább fokozzák a pénznyomdát (eszközvásárlást) és ezzel hiperinflációt kockáztatnak, vagy drasztikus költségvetési szigorítás mellett kötelezik el magukat, amivel viszont politikai, társadalmi turbulenciát generálhatnak. Sajnos elment a kevésbé fájdalmas kiút felé tartó szerelvény a Lehman-csőd után. A régi modellek és beidegződés görcsös életben tartása csak meghosszabbítja a korábbi világrend vajúdását, de a bukás elkerülhetetlennek látszik.

> Hosszú távon a trend egyértelműnek tűnik: az amerikai és európai béreknek, s így a versenyképességnek konvergálni kell az ázsiai szinthez, és vica versa. A feltörekvő világ lett a fejlett blokk bankárja, ahol a behajtás kellemetlen következményei mind pénzügyi, mind politikai síkon jelentkezni fognak. Kína és a többi hitelező előbb-utóbb még jelentősebb beleszólást kér majd az amerikai, európai politikai, gazdasági kérdésekben. A fejlett világ finanszírozásának fejében az is elképzelhető, hogy többségi vagy megkerülhetetlen részesedést követel majd stratégiai vállalatokban, iparágakban. Rövid távon persze ezt a folyamatot késleltetheti egy kínai lassulás, uram bocsá', lejtemenet, azonban a fő irányok az új világrend felé megmaradnak. A baj csak az, hogy ez az új, ésszerűnek tűnő világrend sérti a fejlett hatalmak pozícióját és érdekét, aminek a politikai folyománya akár hidegháborúhoz hasonló szituáció is lehet.

> Az év első felében már nem csak részvényekből és árupiaci termékekből történő kiszállást javasolunk (mint ahogy ezt a tavalyi év során is ajánlottuk), hanem eljött az ideje az eladási pozíciók (árfolyam esésre spekulálás) nyitásának is. Ezt alátámasztja a szentiment indexek egész sora: mind az intézményi, mind a lakossági befektető körében több éves csúcson van az optimizmus, az alapokban lévő készpénzarány rekord mélyponton, vagyis elfogyott az újabb beszállók rétege. Már senki sem fél egy visszaesésétől sem a piacon, sem a reálgazdaságban, a "a jegybankok úgyis megmentenek" életérzés teljes mértékben átitatta a mindennapi kereskedést. Ez pedig óriási veszély! Az elmúlt években ilyen optimizmus után ha nem is jött nagyobb zakó, de legalábbis egy féléves-éves oldalazás következett.

> Ugyanakkor arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy egy komolyabb piaci szakadás után a döntéshozók ismét fontolóra vehetik a pénznyomtatás fokozását. Ebben az esetben érdemes lehet pozíciókat zárni és egy ideig kivárni. A képlet tehát bonyolultabb, mint az elmúlt két évben volt, és az árfolyamok pályája a szokottnál sokkal nagyobb mértékben függ a rövid távú érdeket szem előtt tartó politikai döntésektől. A történelem azt mutatja, hogy egy hiperinflációs szakasz elején a tőzsdék akár többszörözhetnek, azonban mire az ember kiszállna a vételi pozíciókból, a pénze reál értelemben már semmit se ér. Egyelőre ez az eshetőség még messze van, de pont az elővigyázatosság miatt figyelni kell a jegybankok minden egyes rezdülését!

A FED nagy átverés show-ja, amikor mindenki megbo’long’ult….

„„Jobb egy keveset megérteni, mint sokat félreérteni.”
(Anonymus)

> Tavasszal (ü)rügybe borultak a világ tőzsdeindexei, amit április végére az eurózóna adósság válsága és a lassuló kínai gazdasági momentum derékba tört, mint egri vitéz az ostromló janicsárt. Júliusra úgy tűnt, végérvényesen elérte a parkettet a válság második hulláma, az S&P500, vezető amerikai részvényindex 20%-ot esett, közel volt az 1000 pontos pszichológiai határ.
Ekkor összeült az amerikai jegybank (FED), és elhatározta, hogy ismét beizzítja a pénznyomdagépet, aminek fogaskerekei gyakorlatilag ki sem hűltek, hiszen az előző program év elején futott ki. A Goldman Sachs, mint az amerikai állampapírpiac legnagyobb kereskedője (az amerikai kormány csókosa), úgy tűnik, be lett avatva, mert júliustól az újabb, novemberre várt kvantitatív lazítással kezdte meg road show-ját, amit a FED elnök, „helikopter” Ben, augusztusi beszédében megerősített.

> A propaganda és marketing gépezet olyan jól működött, hogy a novemberi FED-ülésre minden piaci szegmens – beleértve a kötvényeket, részvényeket, árupiacokat – elszállt, mint bárányganéj-illat a tavaszi réten. Persze amit a toporzékoló kisgyereknek megígértek, már nem lehetett visszavonni: nem vállalta a FED a gonosz tűszúró szerepet, hanem inkább bejelentette a már korábban beharangozott kötvényvásárlást (a FED kötvényt vesz, ezzel pénzt juttat a piaci szereplőknek, miközben a saját mérlegét növeli a  kötvényállomány). A hivatalos cél a munkanélküliségi ráta leszorítása az alacsonyan tartott állampapírpiaci hozamokon, s így az alacsonyabb hitelkamatokon keresztül. A baj csak ott  van, hogy az amerikai pénzpumpa nem a belső munkanélküliséget enyhíti, hanem egyrészt a feltörekvő piacokra, másrészt az árupiacokra áramlik, ami mesterségesen növeli a  nyersanyagok és kapcsolódó projektek vonzerejét. Ezt pedig lehet magyarázni a  „bődületes” kínai kereslettel mint reálgazdasági tényezővel.

> Erre a mézes-mázas sztorira a befektetők őrült méhrajként repültek rá az egekbe fújva a különböző instrumentumok árát (a cukortól a rézig, a gyapottól a nyers gumiig.) A FED lassan átveszi a NASA szerepét, miután Föld körüli pályára állította a kereskedett termékeket. A 0%-os kamatok óriási szerepet játszottak abban, hogy a feltörekvő  részvénypiacokra sorozatban a második évben jegyeztek rekord tőkebeáramlást, hiszen minden hozam jobb, mint a semmi. Az amerikai tőzsde is profitált a nyomdával klónozott bika futtatásból: ha kivesszük a válság által leginkább megtépázott pénzügyi szektort, gyakorlatilag a vezető amerikai indexek történelmi csúcson vannak. Ezt „jenki” sem  gondolta volna tavaly tavasszal.

> A FED koncepciója egyébként ott (is) hibádzik, hogy az amerikai jegybank mint globális szereplő már nem képes csak a belső gazdaságra hatni, hanem elsődlegesen globális következményei vannak a lépéseinek. Vagyis lokálisan gondolkozik egy globális világban. Az óriás nem tud liliputban suttyomban szellenteni. Márpedig a fedezetlen pénznyomda levét első körben részben pont a fogyasztók isszák meg, hiszen a növekvő energia- és élelmiszerárak jobban apasztják az amerikai lakosság pénztárcáját, mint amekkora átmeneti pozitív hatása van az emelkedő eszközárakon keresztül, miközben ismét kórosra duzzasztja
a kockázatvállaló hajlandóságot és a piaci to-longás újabb tisztító esést vetít előre.

> Erős a gyanú, hogy itt igazából nem is hibás elméletről van szó, hanem a pénzügyi lobbi gigantikus ereje által kikényszerített pályáról, ami az eszközárak felpumpálását illeti. Illetve egy irányba mutat a FED-elnök elmélete, miszerint a depressziót csak növekvő pénzkínálatal lehet elkerülni, és a pénzügyi-multi érdekcsoportok kívánsága A publikus adatok szerint a vezető bankok és házak 2010-ben és 2009-ben jóval többet költöttek lobbi tevékenységre, mint a 2006-2007-es aranykorszakban.
A Lehman-csőd után beharangozott intézkedések a pénzügyi rendszer szigorításával kapcsolatban gyakorlatilag vagy meghiúsultak, vagy olyan langymeleg törvényt hoztak, aminek a betartatása lehetetlen. Jó példa erre a nagy befektetési házak saját kereskedési tevékenységének leválasztásáról szóló törvény. Ennek értelmében ugyan korlátozni kellene a házak piacot befolyásoló kereskedését, de a bankok az árjegyző szerep mögé bújva ezt ugyanúgy folytatják, mint a válság előtt. Az amúgy is lefizetett szabályozói hatóságnak kellene ugyanis meghatároznia, hogy mi számít árjegyzésnek és mi saját kereskedésnek, ami között igen szűk a határ, ezt is, azt is bele lehet magyarázni egy tranzakcióba.

> Az amerikai gazdaság 30-szorosát kitevő ún. származtatott piacokat sem sikerült regulázni, mint ahogyan nem sikerült gátat szabni a behemót is oligopol vagy adott esetben monopol helyzetben lévő befektetési bankok tovább növekedésének sem. Igen furcsa, hogy a négy legnagyobb bankház kereskedési tevékenysége az előző évben szinte minden nap jelentős nyereséget mutatott (volt olyan negyedév, hogy minden egyes nap!), ami abszolút ellentmond a hatékony piacok elméletének, persze ebben az illúzióban már amúgy sem sokan ringatják magukat.
Mindenesetre közép távon a motor és a sales propaganda tárgyi szerepét Kína tölti be, míg az üzemanyagot (pénzbőséget) a fejlett országok, s legfőképp Amerika jegybankja  szolgáltatja. Ez a V-modell....

Amerika: a pénzügyi 'kultúra' tükre - 'a rút luk'

„A másik detektív felhívta a figyelmet arra a körülményre, hogy fájdalmas következményekkel jár, ha valakit szájon vágnak, és minek gyűjteni a pofonokat, amikor öreg napjaira e takarékosságának tőkéje aligha jelentheti életének nyugalmas alkonyát.” (Rejtő Jenő: Néma revolverek városa)

> Az Egyesült Államok a 2008-as Lehman csőd óta a GDP-jük 30-40 %-át áldozták a rendszer megmentésére közvetett vagy közvetlen úton (az állami stimulusok, banki  mentőcsomag beleértve a jelzálogbankok átvételét – Freddie Mac, Fannie May – valamint a FED eszközvásárlásait). Ezek visszafizetése vagy „kezelése” a jövő feladata. Óriási  szerencséje volt Amerikának, hogy közben Kína is rekord mértékű ösztönzőt tolt a gazdaságba.

> Kína az ingatlanberuházások felpörgetésével és a hitelből finanszírozott fogyasztás növekedés korábbi szinten tartásával két szegmens keresletét tartotta fenn: egyrészt az nyersanyagokét (az egyre non-produktívabb ingatlan- és infrastrikutúra projektek révén), másrészt a bődületes autóeladási ütemével az ezekhez kapcsolódó feldolgozipari aktivitást is öszönözte, valamint a kihelyezett hitelek elegendő keretet biztosítottak a népszerű fogyasztási cikkek eladásaihoz.

> Ezért van részben az, hogy az amerikai gazdaságban főleg a feldolgozóipar mutat V-alakú fellendülést, de itt is az ázsiai szállításra gyártó területek emelkednek ki: a new york-i aktivitás meghaladja a chicago-i terület indexét. Másrészt szintén ennek köszönhető, hogy főleg az ázsiai vérkeringésben résztvevő multik profitáltak az elmúlt másfél év egyoldalú fellendüléséből: a Caterpillar, a McDonalds’, az IBM vagy az Apple és még egy sor amerikai székhelyű multi árbevétele, eredménye megközelítette vagy meg is haladta a válság előtti szinteket, a részvényeik árfolyama pedig messze történelmi csúcson van.

> Az elmúlt időszak növekedését azonban hibás dolog a következő évekre kivetíteni, mert ez már a hitelből történő építkezés korszaka, és (főleg) nem a hatékonyság javulás következménye. Persze a 0%-os kamatok és a pénznyomda lehetővé tette a bankházaknak és brókercégeknek, hogy ezt a momentumot eladják úgy, mint egy újabb, 10 éves emelkedéskezdetét.
Tehát kétségtelen, hogy a legkedvezőbb helyzetben az amerikai gazdaságon belül a nagyvállalatok vannak. Ezt azonban felnagyítják azzal az érvrendszerrel, hogy mintegy 1.8 ezer milliárd dollárnyi, rekord készpénzt halmozott fel a vállalati szféra. A köteletezettségük szintén nőtt, így a nettó eladósodottsági rátájuk, ha nem is drámai mértékű, de az elmúlt 30 év átlaga felett van.
Vagyis a vállalatok állapota így is sokkal jobb, mint az államé vagy a fogyasztóké, de nem nevezhető kimagaslónak a történelemkontrasztjában.

> Ráadásul a vállalatok készpénzállománya adózási potenciált jelent az államnak, bár ezt egyelőre a pénzügyi lobbi sikeresen blokkolta. Másrészt az 1.8 ezer milliárdos készpénzállomány, még ha csak önmagában nézzük is, eltörpül az állam- és
magánadósság több tízezer milliárd dolláros állományához képest! Ha az amerikai vállalatok és Kína a deviza- és készpénztartalékát egyszerre ajánlaná fel valamilyen abszurd okból kifolyólag, akkor is mindösszesen a teljes adósság 15%-át tudná Amerika letudni. Az amerikai adósság akkora, hogy minden egyes munkaképes korú állampolgárnak körülbelül 5 évig kellene ingyen dolgoznia, hogy visszafizessék, ami feltételezi, hogy közben nem  csökken le az állam adóbevétele.

> A jelenlegi helyzetben ez az adósságszint ki lehet mondani, hogy visszafizethetetlen, ugyanúgy, mint az eurózóna hitelhegye. Az amerikai fogyasztásnak csak nagyon rövid távon lehet poetenciálja, hiszen a megtakarítási ráta pár százalék, az ingatlanvagyon a lakásárak csökkenésével tovább apadt. Épp ezért, s a magas kockázatok miatt a bankok sem hiteleznek. A társadalom két részre szakadt. A felső pár millió, esetleg tízmilliós osztály elég megtakarítással rendelkezik, és így nincs is szüksége hitelre. Míg százmilliós nagyságrendű réteg szinte nullán, alacsony szinten stabilizálódó vagy erodálódó reáljövedelemmel. A munkahelyteremtő tőkeberuházások desztinációja főleg Ázsia, ahol a jóval olcsóbb munkaerő és eddig létező megtakarítások ellenálhatatlan vonzerőt jelentenek.

> Ebből a szempontból Amerika helyzete kilátástalan hosszabb távon. Amíg tart a kínai bővülés, az amerikai multik ebből profitálnak és ez az amerikai beszállítókkal na és persze a bankópréssel együtt szinten tartja az amerikai gazdaságot, de messze az elmúlt 30 évben tapasztalt növekedési ütem alatt. Azonban, ha bármi történik Kínában vagy akármilyen sokk éri a pénznyomda segítségével fenntartott rövid távú bizalmat, újabb negatív gazdasági ciklussal kell szembenézni. Ráadásul a csökkenő adóbevételek miatt az államcsőd is egyből realitássá válhat. Ez pedig óhatatlanul be fog következni a globális
egyensúlytalanság miatt.

> Ekkor viszont az eddigi döntésekből kiindulva sajnos azt kell mondani, hogy a pénznyomda felgyorsítása kézenfekvő és rövid távon a legkevésbé fájdalmas megoldásnak tűnik az egyébként ésszerű költségvetési megszorítás és kamatemelési forgatókönyvvel szemben. Egy további több ezer milliárd dolláros eszközvásárlás (pénznyomda) a FED részéről már leértékelődési és inflációs spriállal fenyeget, ahol a hiperinfláció és a középosztály teljes vagyonának lenullázódása egyenes következmény.

A sztori – Kína fal…

„Miért is?
Zöldül a levél
Úgyis.
Jövőre is.
Nem tőzsde számol életet, szerelmet,
A természet
Nem ismer
Piacelvet.
(Pete László Miklós: Miért is?)

> A 2009-es recesszió utáni „kilábalást” elsősorban Kína vezeti, ehhez kétség nem fér. A válság előtti modellhez tértünk vissza (Kína termel és beruház, a fejlett világ fogyaszt), annyi különbséggel, hogy a fogyasztáshoz és beruházásokhoz most már Kína és a feltörekvő gazdasági blokkok is keményen hozzájárulnak, pontosabban szinte csak ők járulnak hozzá. A baj az, hogy ezt nem fenntartható módon és torzuló szerkezettel teszik: az eddig képződött megtakarításuk terhére fogyasztanak és ruháznak be (nem csak az újonnan képződő pénzből), ami praktikusan belső hitelből finanszírozott költekezést jelent. A fogyasztói kultúra és ingatlanpiaci boom tehát elemi erővel szippantotta be az ázsiai blokkot és egyelőre semmi sem látszik, ami megállíthatná. Ez pedig rövid távon kedvezően befolyásolja a multik értékesítéseit, hiszen az autó- és autóalkatrészek, valamint egyes technológiai áruk iránt (például érintőképernyős termékek) rekord kereslet van. Ez egyelőre pozitív profitpályát rajzol Amerika és Németország vezető vállalatinak, és nem utolsó sorban a nyersanyag-kapcsolt cégeknek.

> A növekedés tehát főleg Kínából jön, míg a fejlett országok fogyasztása az óriási  erőfeszítések és a rövid távú bizalom fenntartása következtében átmenetileg szinten  maradt. Ugyanakkor a kínai növekedés sem nyugszik túl széles bázison. A bővülés 30%-a az exportnak, s így a fejlett országok fogyasztásának köszönhető, 20% jön körülbelül a belső piacról, és több, mint 50% az ingatlanpiaci beruházásokhoz kötődik. Ez minden, csak nem egy örökké tartó töretlen ’fejlődés’ záloga. A belső fogyasztás szerkezete is rossz, miután a tömeg, a középosztály leginkább a kínai bankok által kihelyezett hitelből veszi meg az új autóját, vagy éppen a kiszemelt ingatlant. Kína, a „hiteles” megmentő?

> Azt a szerepet, amit Amerika a 2000-es években betöltött, most Kína vette át részben és két év alatt 60%-kal növelte a kihelyezett hitelek mértékét. 2008 óta kihitelezte a GDP-je több, mint a felét, vagy más összehasonlításban a teljes devizatartalékának megfelelő összeget. Ugyanolyan hitelpiramisból egzisztáló országgá vált, mint a fejlett világ nagy része a válság előtt. Igaz, az állam- és magánadóssága még nem éri el a GDP 180%-át (a fejlett világban ez jóval 250% fölött van), de a hitelkihelyezések begyorsulása az előző három évben a klasszikus hitelbuborék szimptómákat idézi. A hitelek két célt szolgálnak: a belső lakossági fogyasztás növekedési ütemének fenntartását, s így a jólét biztosítását, másrészt a főleg ingatlanpiachoz kötődő beruházások támogatását.

> Ugyan a hitelek mértéke a GDP-hez képest még nem futott el annyira, mint a fejlett világé, ám a válság előtt Kína volt, aki kvázi finanszírozta és termelte a fejlett világ  fogyasztását, míg Kína helyébe rövid távon már nem tud más, hasonló kaliberű ország
vagy régió lépni.

> Harmadrészt egy ingatlanpiaci és hitelkrach esetén a hitelek GDP-hez viszonyított  200%-os aránya pillanat alatt felszökne 300% fölé, mivel a bajban lévő adósokat az  államnak kellene kisegíteni exponenciálisan ugró pótlólagos hitelekkel, ahogyan ezt Japán tette a 90-es évek elején vagy a közelmúltban a kelta tigris, Írország volt kénytelen  szembenézni a hitelpiramis elfogyó pótlólagos szintjeinek igen fájdalmas  következményeivel. De ne hagyjuk ki a sorból a példák királyát, Sam bácsit, azaz az  Egyesült Államokat magát, aki megmutatta hogyan kell egy egész népet és fogyasztói társadalmat eszetlenül „örökre” eladósítani és ringatni a már rég nem létező amerikai álomban.

> Kína ugyanebbe a sorba lépett, ahol a kommunista vezetés foggal-körömmel ragaszkodik a hatalmához. Igaz ebből a szempontból a fejlett világ sem különbözik: a rövid távú  szemlélethez konvergál a demokrata és a kommunista vezetés hozzáállása, a kimenet pedig ugyanaz. A rövid távú bizalom és hatalmi, vállalati rend véres verejtékes fenntartása bármi áron.

> A jólétet átmenetileg támogató fogyasztás és nem-produktív beruházás most már csak a mérleg egyik serpenyője, a másik az infláción keresztül erodálódó rendelkezésre álló  jövedelem vagy fogyasztói többlet. A kínai hitelvezérlet növekedés és a fejlett világ  fedezetlen pénznyomdájának már most megvan az eredménye: szó szerint feltörekvő infláció...

A kínai „ingatagpiac”

„Semmi sem képes oly magasra nőni és oly mélyre hullani, mint az ember.”
(Friedrich Hölderlin)

> Az ország világgazdaságban betöltött szerepe és a népesség determinálta a  metropoliszok fejlődését. Ma Kínában közel 40 olyan város van, ahol többen élnek 5  milliónál agglomeráció nélkül. Amerikában csak egy: New York. Ugyanakkor egyre több az üresen álló ingatlan, miközben az ingatlanpiaci árak elérték az amerikai szintet, a jövedelem mindössze ötöde az amerikainak. Az elmúlt 8-10 évben nyolcszorozódtak az árak a  leginkább fejlődő városokban, míg csak az elmúlt egy évben 60%-os áremelkedés  következett be a túlfűtött régiókban, de a lemaradók is hozták a dupla számjegyű  emelkedést dacára a bevezetett szigorító intézkedéseknek (egy személy már nem vehet harmadik ingatlant hitelből). Az árak együtt emelkedtek a házak növekvő magasságával.

> Azonban a becslések szerint a gazdát cserélő ingatlanok jóval több, mint fele üresen áll, mert vagy nincs, aki kivenné a remélt bérleti díjon vagy csak egyszerűen továbbadási célból veszik meg. Az újonnan átadott ingatlanokkal ugyanez a helyzet. A piacot most már az áremelkedésre játszó spekulánsok dominálják, ami általában nem jó ómen egy szegmens
kilátása szempontjából. Vagyis egy olyan lufit kellős közepén vagyunk, ahol a tranzakciók tárgyai nem termelnek pénzáramot (cash-flow-t), rendszeres jövedelmet, csakis kizárólag áremelkedésre számítva adják-veszik a lakásokat, irodákat és húznak fel új házakat, ráadásul hitelből. Ez tulajdonképpen a buborék klasszikus formája, ahol annyi a kivétel, hogy most egy óriás gazdaság óriás piacán alakult ki, aminek a lefolyása időben tovább tart, mint a korábbi lufiknál, de ha pukkad, a következmények is súlyosabbak lesznek. Mint ahogy Jim Chanos, a híres hedge fund menedzser megjegyezte: Kína egyenlő Dubai  ezerszer, ami pontosságát tekintve talán nem stimmel, de az arány nagyságrendje igen.

> Kínában a jellemző lakás ár/jövedelem mutató ötszöröse a világ átlagnak, az ár/bérleti díj ráta pedig jóval 500 fölé nőtt, miközben az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy a világon tartósan sehol sem volt ez az érték 300 felett. Ehhez járul még a rossz hitelek egyre növekvő aránya, aminek a felszínre kerülését egy meginduló ingatlanpiaci korrekció vagy tovább emelkedő megélhetési költségszint válthatja ki. (Ráadásul hongkongi és délkoreai ingatlanpiac hasonló jelleget mutat úgy, hogy ezekben az országokban a megtakarítási ráta az amerikai alá süllyedt, vagyis, ha történik valami, itt még belső forrás sem áll rendelkezésre.)

> Kínában az államilag és hitelkihelyezésből generált kereslet azonban az árupiacokat is olyan mértékben felpumpálta, hogy az alapanyag költségek is drámai mértékben  elszaladtak, ami egyrészt rontja a stimulusok hatásfokát (növeli a termelő vállalatok költségoldalát), másrészt a fogyasztói árindexbe is belopódzott, fokozódó inflációs  nyomást gyakorolva: így a jegybank és a kormány egyre élesebb présbe kerül, hiszen egyre nehezebb kormányozni a növekedés fenntartása, az infláció kordában tartása
és a túlfűtött eszközárak kipukkanásának megelőzésének gazdasági Bermuda- háromszögében.

> Azt kell mondani, hogy Kínában egyszerre jelentkeznek a túlfűtöttség és a túltermelés (főleg túlépítkezés) jelei. Ez abból fakad, hogy az állami stimulusok olyan kapacitás-növelő beruházásokat finanszíroznak, amelyek a szintén fenntarthatatlan mértékű stimulusok által generált fogyasztást elégítik. L’art pour l’art a L’art pour l’art-ban. A túlfűtöttséget a kínai hatóságok is felismerték, amit tavaly év végén két kamatemeléssel és öt rendbeli  tartalékolási ráta emeléssel próbálnak féken tartani, illetve ellensúlyozni az amerikai és európai pénznyomda árfelhajtó és így inflációs hatását, valamint kordában tartani a lakásárakat.

> A probléma ott van, hogy ez a lufi már kezelhetetlen méretűvé duzzadt, és a  történelemben az állati ösztönöket sohasem tudták megfékezni, ha egyszer elszabadultak. Ezt kísérli meg most a kínai jegybank a kormánnyal karöltve, ami kísértetiesen hasonlít az amerikai jegybank 2003-tól kezdődő kamatemelési ciklusához, de a szellemet akkor sem sikerült a palackban tartani, s jött az ingatlanpiaci, majd a tőzsdei tisztulás. Sanda  gyanúnk, hogy vizes törölközővel ezután sem lehet majd erdőtüzet oltani.

Nyersanyag: nyers anyag vagy érett termék?

„Minden anyag egyaránt rejt életet és halált.”
(Thomas Mann)

> 2010 slágerterméke volt az árupiac, ahova szintén rekord tőke áramlott a kínai nyersanyagéhség és a fedezetlen pénznyomda neonfényes hívószavára. Miközben a készletek szinte minden árunál kielégítő szinten vannak, a termékek ára az egekben. Az olaj 2008-as „készletekből ’mingyá’ kifogyunk” címekkel szétterített lufi majdnem minden más terméknél befektetőcsalogató sztoriként működött, ami történelmi vagy 20-30 éves csúcsokat nyalt meg az agrártermékek, nehézfémek, nemesfémek, stb piacán.

> A lufi fújódása azonban nem csak a befektetési házak kereskedési profitját növeli, hanem szép lassan a reálgazdasági nyersanyagok árát is, ami a feltörekvő térségben máris nem kívánt inflációként, költségnövelő elemként, a szegényebb régiókban pedig fokozódó  társadalmi feszültségben csapódik le. A globális tőkepiaci hálózat rávetette csápjait a
nyersanyagokra, és bármilyen kis szereplőnek (legyen intézményi vagy lakossági)  biztosították a kereskedési hozzáférést. Vagyis a nagy befektetési házak ismét sikeresen találták meg azt a pótlólagos réteget, akiknek baj esetén még át lehet passzolni az elmúlt
években kiépült pozíciókat, biztosítva így a saját menekülési útvonalat.

> A JP Morgan nem véletlen szervezte meg tavaly év végén a rézre szóló követelések (ETF - Ez Tuti Fiaskó) értékpapírosítását, miután a pletykák szerint pont ő rendelkezik a londoni elszámolóház által nyilvántartott készletek 90%- ával. A réz ára történelmi csúcson annak ellenére, hogy a világ fizikai rézkészletei szintén tetőznek. A „hiánytörténet” azonban olyan spirituális köpenybe van tekerve, amihez képest a Dalai Láma tanításai Nyilas Misi naív képzelgéseinek tűnnek. Ami az Apple-nél az iPhone és az iPad, az a bankházaknál az árupiaci termékek, amelyet el lehet adni a szerencsétlen, mit sem sejtő lakossági  ügyfeleknek, akik egy ideig örülnek a befektetési lehetőségnek, hogy talán olyan  alaptermékbe fektettek, melyet életükben sem láttak. Az elmúlt 2 év szárnyalása igen vonzó garanciának tűnik a következő évre is. Azonban, ahogy egy kicsavart erdélyi bölcsesség mondja: a múlt nem a jövő, a bankház nem a szentlélek, a nyersanyag nem játék.

> A 2008-ban olajpiacra fektető nyugdíj és egyéb befektetési alapok nem tanultak a leckéből, az elmúlt két évben ismét megtalálták a nyersanyagpiacokat. Az árupiacokon is olyan lufi fújódik, aminek a végét nyilván senki sem láthatja, a kockázatokat pedig senki nem akarja látni. A kínai monetáris szigorítás, a megugró élelmiszer- és nyersanyag- infláció, az ázsiai kamatemelési ciklus, a fizikai készletek magas szintjének potenciális értékesítési, lefedezési, s így határidős piacon megjelenő eladói oldala egyelőre fel sem merül a befektetők fejében, az állati ösztönök még mindig a vételi oldalon állnak.

> Brazília, Ausztrália és Oroszország gazdasága szintén a nyersanyag-kitermelésre épül, ami tovább torzítja a világgazdaság kínai kitettségét. Hiszen, ha bármi történik Kínával és így a nyersanyag éhség enyhül, ezen országok gazdasági teljesítménye is drámai  zuhanásnak indulhat. A globális gazdaságba olyan mértékű rendszerkockázat van jelen, amit felmérni sem lehet. Ha a dominó első eleme elindul, az eladói hullám pusztító erővel sújt le, és az eddigieknél is hamarabb és élesebben sebzi meg az egy lábon álló régiók reálgazdaságát.

A külalakért elnézést kérek, de nem vagyok sem gyorsíró, sem profi tördelő.

Szebb formulában, technikai elemzéssel kiegészítve elérhető az alábbi linken: 

Köszönet a szerzőnek..

www.cashline.hu/%5Eupload/Elemzesek/cashflash_strategia_2011.pdf

Szép napot mindenkinek!

"Bort iszom és vizet prédikélok"?

Mégis..

A világ kifosztása

1. Miért nem jutunk 5-ről a 6-ra?
A legtöbb ember egy életen keresztül szorgalmasan küszködik, robotol, azonban anyagilag mégsem viszi semmire. Vajon hogyan lehetséges ez? Mi lehet ennek az oka? Jelen tanulmány az okokat keresi, és utat mutat egy újfajta pénzrendszer irányába.

2. A "Fiat money", vagy levegőpénz
A "Fiat money" olyan pénzeszközt takar, amely vagy csak részben, vagy egyáltalán nem rendelkezik semmilyen fedezettel.
A "Fiat money" elnevezés a latin "Fiat lux" (Lőn világosság!) kifejezésből, a Bibliából származik (Ószövetség, Mózes 1. könyve). Mint ahogy a semmiből lőn a világosság, úgy a világon jelenleg forgalomban lévő papírpénzek túlnyomó többsége is a semmiből készült.
A pénzteremtésnek e formáját engedi a legtöbb ország jegybankja, amivel az aktuális kormányok - természetesen jogi biztosítékokkal - rendszeresen élnek is.
A "Fiat money" helyett használhatjuk a levegőpénz kifejezést is.
Egy pénznemről általában nem lehet kideríteni, hogy csak levegőpénz, ui. egy papírpénzen vagy érmén nem látszik, hogy mennyi fedezet van mögötte. A leglényegesebb ismertetője a levegőpénznek az, hogy gazdasági fedezettel nem rendelkezik, csak jogi biztosítékokkal.
A levegőpénz csak addig létezhet egy gazdaságban, amíg annak résztvevői bizonyos értékkel ruházzák fel.

3. A kamat
A jelenlegi pénzrendszerek a kamaton alapulnak (valójában uzsorán).
A kamatot a következőképpen számítjuk ki:
kamat = induló tőke * kamatláb * futamidő
A képletből is egyértelműen látszik, hogy a kamaton keresztül gyakorlatilag időt adnak el.
Tehát egyszer már eladták a jegybankok a semmit vagy levegőt papírpénz formában (ami eleve egy abszurdum), most ezt a levegőpénzt kamattal terhelve a bankok a kamaton keresztül még az időt is eladják (duplán abszurd). Ez az évszázados turpisság talán megmosolyogtató lehetne, ha ennek nem egyenes következménye lenne a szegénység, a munkanélküliség, sőt részben a háborúk kitörése is.
Mivel a kamat az idővel egyenes arányban nő, ezért a pénz mennyisége is folyamatosan nő a gazdaságban, ami mindenképpen pénzhígulást eredményez. Míg az anyagi javak idővel elhasználódnak és tönkremennek, addig a pénz értékteremtés nélkül "magától" növekszik (kamatjövedelem). Ezáltal mindegyik kamatra (valójában uzsorára) épülő pénzrendszer előbb-utóbb törvényszerűen összeomlik. A történelem tanulsága szerint ez 70-80 évenként következik be, amit általában háborúk, polgárháborúk követnek.

4. A kamatos kamat
A kamatos kamattal folyamatosan feltőkésített tőkét a következőképpen számítjuk ki:
Felkamatolt tőke = induló tőke * ekamatláb * futamidő, ahol e = 2,71828... az Euler szám.
A kamatos kamattal tehát az időt nem csak egyszerűen, hanem exponenciálisan adják el (az abszurdum ezúttal már exponenciális alakot ölt). Erre alapszik az adósságcsapda, amelynek célja, hogy egy államot lehetőleg annyira eladósítsanak, hogy még esélye se legyen visszafizetni a tartozását. A törlesztések mellett idővel egyre nő az adóssága addig, amíg az adott ország nemzetgazdasága bele nem roppan. Mindig lehet találni megvásárolható politikusokat, akik hajlandóak saját országuk kárára előnytelen hiteleket felvenni és országukat eladósítani. Eklatáns példája ennek a jelenlegi reménytelenül eladósodott Magyarország.

5. A spekuláció
A legnagyobb becsapás azonban a spekuláció. Ha megnézzük, mennyi pénz cserél gazdát az értékteremtő reálgazdaság összes területén együttvéve, és vele szemben a tőzsdéken, akkor azt találjuk, hogy ez az arány 1:40 a tőzsdék javára. Az értékteremtő tevékenység produkálja az anyagi javak 100%-át, de a pénzforgalomnak csak a 2,5%-át (ez egy bruttó összeg, ebből még adózni is kell, járulékokat fizetni, stb.). A munka anyagi megbecsülése is ennek az aránynak megfelelő: a megteremtett érték 1%-ára, vagy még annál is kevesebbre tehető. Még elképesztőbb az arány, ha megnézzük, mennyi pénzt (nem értéket!) realizál egy átlagos tőzsdei alkusz egy értékteremtő tevékenységet folytató átlagos szakmunkáshoz képest. Ez az arány 1:400 lesz az alkusz javára! Mégpedig úgy, hogy a tevékenysége során semmilyen új érték nem képződött!
Naponta 2 billió dollár fordul meg a tőzsdéken, mindez persze bármiféle értékteremtés nélkül. Hogy fogalmunk legyen erről az összegről, az alábbi példákat sorolnám fel.
Ha ezt a pénzmennyiséget
- 1$-os címletben szeretnénk kinyomtatni és másodpercenként 1 "zöldhasút" tudnánk elkészíteni, akkor megállás nélkül dolgozva is több mint 63 ezer évig tartana a kinyomtatása.
- szétosztanánk a Föld jelenlegi lakossága között, akkor mindenkinek jutna havi 9000 $ jövedelem, beleértve a csecsemőket és az öregeket is. Egy háromgyerekes család esetén ez havi 45 000 $ (kb. 8 millió Ft) családi büdzsét jelentene.
A spekulációval - valójában csak virtuálisan - teremtett aránytalan mennyiségű pénz és a reális gazdaságban képződött pénzek egybemosásával az értékteremtő munka elképesztően olcsóvá válik.

6. Globalizáció
Ezzel azonban még messze nem ért véget az emberiség kifosztása. Az előző pontban felvázolt 1%-os reálmunkabért is alul lehet múlni. A Kínában gyártott tartós fogyasztási cikkek alacsony ára csak abból fakad, hogy a kínai munkabérek jóval elmaradnak a nyugati átlagtól. Kevéssé ismert tény, hogy Kínában az elnyomott néptömegek millióit hajtják kényszermunkára, az alacsony árakat kvázi rabszolgamunkával valósítják meg.

Forrás: canadahun.com/forum/showthread.php

2010. December 05., vasárnap - 22:56

160 év küzdelme a pénzügyi függetlenségért. Tatár József tanulmánya.


 
A Párizsban 1848. február 24-én kitört a forradalom híre március 3-án ért Pestre, és ez hír az 1816 óta szilárd pénzügyi állapotot alapjaiban ingatta meg Magyarországon. A hírre a lakosság megrohanta a pénzváltó helyeket, hogy papírpénzeit (az Osztrák Nemzeti Bank jegyeit), nemesfém pénzekre váltsa. (Az Osztrák Nemzeti Bank, vagyis a Bécsben élő Salamon irányítása alatt működő Rothschild magánbank megerősödött a császárvárosban és ekkorra már "nyíltan" átvette a birodalom irányítását). A pénzváltó helyek nem tudták kielégíteni a lakosság igényeit, és ez még inkább felzaklatta a tömegeket. Az emberek mindenáron be akarták váltani a papírpénzeiket. Kossuth Lajos ráérezve a pénzügyi rendszer Achilles sarkára, már március 3-án követelte, hogy a megingott hitelű osztrák bankjegyek beváltására küldjenek hazánkba elegendő ezüstpénzt Ausztriából, sőt már ekkor az önálló magyar pénzügyminisztérium létrehozását is felvetette. 1848. Április 11-én megalakult az első felelős magyar kormány, amelynek pénzügyminisztere éppen azért lett Kossuth, mert ebben az időszakban rajta kívül nem volt olyan magyar politikus, aki a fel merte venni a kesztyűt a nemzetközi pénzügyi rendszereket uraló csoportokkal. Első lépésként Kossuth úgy akarta áthidalni a meddő tárgyalásokat az Osztrák Nemzeti Bankkal, hogy azonnal jelezte az önálló magyar bakjegyek kibocsátására vonatkozó szándékát. Miután Bécs nem akart lemondani Magyarországról származó jövedelmeiről, ezért a valódi hatalmat birtokló körök törvénytelenül elrendelték a magyar arany-és ezüstbányák termésének azonnali Bécsbe szállítását. Amikor erről Kossuth tudomást szerzett, azonnal intézkedett, hogy a nemesfémeket visszaszállítását a pénzverdékbe, egyúttal megtiltva 100 forint feletti összeg kivitelét az országból. Az Osztrák Nemzeti Bank válaszlépésként május 22-én végleg beszüntette magyarországi beváltásait, amit június 2-án egy császári rendelet is jóváhagyott. Magyarország lényegében fizetőeszköz nélkül maradt.

   Magyar kormány kezdetben arra gondolt, hogy a pesti Magyar Kereskedelmi Bank bocsásson ki kamatozó kincstárjegyeket, és az ebből származó bevételének egy részét használja fel bankjegyfedezet céljára, végül azonban Kossuth, a nemzeti adományokat látta legmegfelelőbbnek a kibocsátandó bankjegyek fedezetéül.

    „A május 20-án, a Múzeum udvarán tartott népgyűlés alkalmával Rottenbiller polgármester, a felszólítás felolvasása után 200 forinton kívül rögtön felajánlotta, és letette az óráját láncostól, pecsétgyűrűstől. Őt követte a nemzeti kaszinó 20 000 pengőforinttal, gróf Széchenyi István egy mázsa ezüsttel, Woldainer két láda arany- és ezüst- neművel, gróf Zichy Manó öt mázsa remekmű ezüstneművel, s őket követte azután az egész ország, úgy hogy az ajándékok összege csakhamar milliókra ment.”
 

Sajnos a közadakozás nem hozta meg a várt gyors eredményt, így ez a módszer nem tudta önállóan létrehozni a független magyar fizetőeszköz nemesfém fedezetét. A kellő mennyiségű bankjegyek kibocsátásához ötmillió forintra volt szükség, ezt több forrásból kellett megteremteni: részint a közadakozásból összegyűlt pénzből, részint az adókból és egyéb állami bevételekből, kincstári utalványok kibocsátásából, a bányák jövedelméből. A fedezetből ezután 12,5 millió forintnyi 1 és 2 forintos bankjegyet bocsátott ki a Magyar Kereskedelmi Bank. A lépést az Osztrák Nemzeti Bank ellenszenvvel fogadta, hiszen az önállósult Magyarország kiszabadult az osztrák pénzügyi politika fennhatósága alól. Az Osztrák Nemzeti Bank azonnal jogtalannak minősítette az önálló magyar bankjegyek kibocsátását, hivatkozva saját bankjegy-kibocsátási szabadalmára, amit annak idején az uralkodó szentesített, ám az időközben függetlenedett magyar országgyűlés soha nem adott szabad kezet az uralkodónak a pénzügyi döntéseihez. Az Osztrák Nemzeti Bank cinikusan felajánlotta, hogy hajlandó 12,5 millió forint kölcsönt adni Magyarországnak, amennyiben az lemond az önálló magyar bankjegykibocsátásról.(!) Természetesen ezt az ajánlatot Kossuth visszautasította, és augusztus 5-én forgalomba hozta az első önálló magyar bankjegyeket. (Azért ilyen sokára, előbb ennek a technikai lehetőségeit kellett megteremteni.) Az önálló magyar bankjegyeket Bécs azonnal kitiltotta Ausztria területéről.

A pattanásig feszült politikai helyzetben Kossuth 1848. július 10-én Magyarország közjövedelmeire alapozott 61 millió forint hitelt kért az országgyűléstől, amelynek fel­használásával 5, 10 és 100 forintos címletekben államjegyeket bocsátott ki. Ezeknek tehát már nem volt nemesfém fedezetük, hanem az említett 61 milliós államhitel képezte fedezetüket. A felmerült aprópénzhiányt ezek a kibocsátások nem tudták kielégíteni, ezért számtalan szükségpénzt hoztak forgalomba. 1849. január 9-én Kossuth felhatalmazást kért és kapott az országyűléstő1 15 és 30 krajcáros címletű, nem kamatozó kincstárjegyek kibocsátására, így oldva meg a kisebb összegek fizetését. A függetlenségi nyilatkozat megtétele után, 1849. július elsejei keltezéssel, ugyanilyen nem kamatozó pénztárjegyeket hoztak forgalomba 2 és 10 forintos címletekkel, előbb Szemere Bertalan, később Duschek Ferenc aláírásával. Amikor Pestre bevonult Windischgratz, február 23-án a 15 és 30 krajcáros kincstárjegyeket nyilváníttatta érvénytelennek, március 8-án az 5 és 100 forintosokat is, az 1 és 2 forintos bankjegyek fedezetét pedig jogtalanul lefoglalta. Amikor az osztrák kormányzat a magyarországi hadviselés költségeit saját bevételeiből már nem tudta fedezni, elhatározta, hogy Magyarország közjövedelmeire alapított kényszerforgalmi papírpénzeket bocsát ki 1, 2, 5, 10, 100 és 1000 forintos címletekben. Ezeket az aláírójukról a népnyelv „Almásy-bankók"-nak nevezte. Az aláíró Almásy Móric gróf a kamarai igazgatás vezetője, magyar kamara első alelnöke volt. Az Almásy-bankókat 1849. április 19-én hozták forgalomba, és egy 1849. augusztus 5-i császári pátens alapján Lombard-Velence kivételével az egész Habsburg Birodalomra kiter­jesztettek forgalmukat.

Tehát a szabadságharcban szemben álló felek a saját hadiköltségeik fedezésére kényszerforgalmú pénzeket bocsátottak ki, és mindkettő fedezetéül Magyarország közjövedelmei szolgáltak. Az Almásy-bankók forgalomba hozatalának híre Debrecenben érte a magyar kormányt, és Kossuth nyomban rendeletben tiltotta meg elfogadásukat. Az a helyzet állt elő, hogy Bécs nem tudta elfogadtatni a pénzrendszerét, a Kossuth-bankókat Windischgratz nyilvánította érvénytelennek, az Almásy-­bankók forgalmát pedig Kossuth tiltotta meg.

    A szabadságharc bukása után Kossuth kereste azokat a gazdasági erőforrásokat, amelyekkel lehetett volna folytatni a nemzeti függetlenségért vívott harcot. Ennek érdekében járta végig az Amerikai Egyesült Államokat, hogy ott próbálja előteremteni a kölcsönt a függetlenségi harc újrakezdéséhez. Így születtek meg a New York-i kiadású, „Kossuth-dollár"-nak nevezett kölcsönjegyek, amelyek nem papírpénzek voltak, hanem megvásárlásukkal a magyar szabadságharc ügyét lehetett segíteni, mint ez a rajtuk olvasható, angol nyelvű szövegből is kitűnik. Kossuth több­ször megkísérelte a külföldön előállított papírpénzeit Magyarországra juttatni, de a Magyarországra juttatott emigrációs pénzjegyeket azonban az osztrák titkosrendőrség zömében megtálalta és megsemmisítette. Ebben az időben lángolt fel Garibaldi függetlenségi harca, és a felkelők keresték a kapcsolatot a Kossuth mögött álló magyar emigránsokkal a Habsburg Birodalom megdöntésére. Kossuth érezve a lehetőséget a magyar szabadságharc újraélesztésére, kölcsönért fordult az olasz kormányhoz, és kapott félmillió frankot, amelyből 200 000 frankot az emigrációs pénzjegyek előállítására fordíthatott. A nyomdatechnikai lehetőségek miatt Londonban kellett nyomdát keresni. Az angol törvények tiltották bármely ország forgalmi pénzeinek utánzását, de ebben az esetben egy addig nem létező pénzsorozat nyomásáról volt szó, ami viszont nem ütközött semmi jogszabályba. Az olasz kormány a pénzjegynyomásra megszavazott összegnek a felet utalta át Kossuthnak, ezt pedig már az előkészületek felemésztettek. Így a késedelmes pénzátutalás miatt a nyomást nem tudtak megkezdeni, végül Bécs tudomást szerzett róla, és 1861. február 13-án betiltották előállításukat. Ezután hosszú huzavona következett, hogy törvényellenes-e a pénzjegyek előállítása vagy sem. Ezek a viták Kossuth oldalára billentették az igazságszolgáltatás mérleget. Végül Ferenc József az angol bíróság előtt polgári peres úton lépett fel Kossuth ellen. Azt el tudta érni, hogy keresetet a kancelláriához nyújthassa be, amelyhez nem tartozott esküdtszék, a bíró egy személyben döntött. Végül is Angliának Ausztria felé táplált lojalitása miatt Kossuth a pert elvesztette, és a pénzjegyeket élegettek. A következő esély az 1866. évi olasz-porosz-osztrák háborúba való bekapcsolódásban adódott, de a prágai békével Magyarország elszalasztotta Kossuth életében az utolsó alkalmat függetlensége kivívására. Így tehát az emigrációs pénzjegyek további előállítása is feleslegessé vált.

A szabadságharc papírpénzeinek Világos utáni megsemmisítése súlyosan érintette azokat, akiknek minden értékük ezekben a pénzekben feküdt. Ez maga után vonta a kibontakozó nemzeti gazdasági fejlődés megtorpanását. A szabadságharc bukása után hosszú ideig nem voltak magyar papírpénznek tekinthető kibocsátások.

 1856-ban véget ért a konvenciós pénzrendszer, egy évvel később pedig létrejött az Ausztria és a Német Vámegyesülés államai közötti pénzügyi egyezmény, amely továbbra is az ezüstalapú valuta mellett döntött. A pénzügyi egyezmény megszűnte után, 1867. december elsejétől az Osztrák Érték lett a Monarchia valutarendszere.

Az itáliai háború alatt Ausztria 130 millió forint kölcsönt vett fel, amit 1866-ban meg további 150 millióval növelt. Ezt az összeget sóbányakötvényekkel együtt 400 millió forintra emelte, amelyből 312 millió forint volt az államjegy-kibocsátás. Ez az államjegy az állam puszta, fedezetlen adóssága volt, és a rajta olvasható szövegen meg csak ígéret sem volt a beváltásra. A kiegyezéskor ezt a 312 milliós államjegy tömeget Magyarország, mind pedig Ausztria közös(!) jótállása alá helyezték. Az 1867-es kiegyezés eredménye képen 1878. június 27-től az Osztrák Nemzeti Bank átalakult Osztrák-Magyar Bankká.

Az 1860-as évek végen feltárt és a következő évtizedben már teljes kapacitással működő amerikai ezüstbanyák világszerte alapjaiban rengették meg az ezüst alapon nyugvó valutarendszereket. Az 1870-es évek elején meg jelentékeny ázsiója volt az ezüstnek, majd egyre fokozódó mértékben esni kezdett az érteke, és sokkal kifizetődőbb volt a Monarchia területén pénzzé veretni az ezüstöt, mint rudakban tartani, mivel az ezüst pénzdarabok értéke magasabb volt, mint a bennük lévő ezüst értéke. Eközben a többi európai állam áttért az aranyalapú valutára. A kormány 1879-ben felmentette a jegybankot az alól a kötelezettsége alól, hogy az ezüstöt az előirt 90 forint kilogrammonkénti árfolyamon bankjegyekre váltsa be. Ezt a megingott pénzügyi egyensúlyt állította helyre az aranyalapú valutarendszer megalkotása.     

  Az új valutarendszert az elfogadott pénzegység nevének alapján koronarendszernek neveztek el, és 1 korona 0,304 878 g arannyal lett egyenértékű. Koronaértékű bank-jegyeket 1900-től kezdődően hoztak forgalomba. Bár az Osztrák-Magyar Bank elismerte bankjegyeinek aranybeváltási kötelezettséget, valójá­ban azonban soha nem volt erre szükség, mert a közönség az aranypénzekkel szem­ben a papírpénzek használatát részesítette előnyben, így az aranypénzek gyorsan visszakerültek a jegybankhoz. A bankjegyforgalmat a háború előtt csak közvetett úton korlátoztak azzal, hogy az arany­fedezetnek minimálisan a bankjegyforgalom 40%-at kellett kitennie, és ha a bankjegyforgalom 600 millió korona értekkel meghaladta a fedezet előirt merteket, úgy a jegybank a többlet után évi 5% bankjegyadóra volt kötelezve, hogy ne álljon érdekében fedezet nélküli bankjegyeket forgalomba hozni.

   A háború kitörésekor a kormány felfüggesztette a bankjegyek fedezetére és a bankjegyadó fizetésére vonatkozó előírásokat. Az állam megengedte a jegybanknak, hogy a szükségletnek megfelelően, korlátlan mennyiségben hozzon forgalomba 10 és 20 koronás bankjegyeket, sőt engedélyt adott a 10 koronán aluli cimletű bankjegyek forgalomba hozatalára is.

1918. szeptember 2-tól az Osztrák-Magyar Bank által kibocsátott pénztárjegyeket, utalványokat és csekkeket törvényes fizetőeszköz jelleggel ruházzak fel. A magyarországi bankjegyhiányt az Osztrák-Magyar Bank vezértitkára, Schmidt Frigyes szándékosan idézte elő. Mivel a bankjegyeket Becsben nyomták és innen látták el Magyarországot is, tehát módjában állt mar 1916-tól kezdődően lerontani a magyarországi bankjegyellátást. A jegybank vezértitkára nem engedett Magyarországra kellő mennyiségben bankjegyeket küldeni. Ez természetesen azt eredményezte, hogy nemcsak a pénzintézetek, hanem a magánosok is elkezdték a pénzt felhalmozni, hogy a gyorsan lebonyolítandó ügyleteiknél ne jöjjenek zavarba, ezzel meg súlyosabba vált az amúgy is nyomasztó bankjegyhiány. Később Schmidt Frigyes teljesen megtagadta Magyarország bankjegyekkel való ellátását, ezért a magyar kormány kérte az Osztrák-Magyar Bank vezetőségét, hogy küldjön Budapestre bankjegykliséket és meg­felelő papírt a bankjegyek nyomásához, mert a forradalmi állapotok miatt a kész bankjegyek szállítása veszélyes lenne.

A jegybank bécsi vezetősége teljesítette a Károlyi-kormány és Budapestre küldte a 200 koronás és a 25 koronás bankjegyek kliséit a kellő papírmennyiséget, valamint a bankjegynyomáshoz szük­séges egyéb eszközöket is. Ezt a fehér (később a Tanácsköztársaság ideje alatt hullámos) hátlappal készült 25 és 200 koronás, úgynevezett fehér pénzt a közönség általában nem szívesen fogadta el. Ezeket a Károlyi-kormány az Osztrák-Magyar Bank vezetőségének tudtával és beleegyezésével, annak ellenőrzésével és a tőle kapott klisékkel nyomatta Budapesten. Mikor a közönség megtudta, hogy az Osztrák-Magyar Bank bécsi igazgatósága budapesti klisékkel a Tanácsköztársaság ideje alatt nyomott és 1919. április 25-től forgalomba hozott pénzeket hamisítványoknak minősítette, nem kívánt közösséget vállalni a tanács­köztársasági kibocsátásokkal. Ez ellen a Kommunista rezsim úgy próbált védekezni, hogy 1919 júniusában a forgalomba hozott fehér pénzek kibocsátása után azonnal megkezdte a kék pénzek bevonását. A kék pénzek forgalmat betiltotta, a magánosok kötelesek voltak azokat posta-takarékpénztári jegyekre beváltani, az intézményeknek pedig letétbe kellett helyezni az Osztrák-Magyar Banknál, folyószámlájuk javára, vagy beváltani azokat posta-takarék­pénztári jegyekre. A kék pénzt külföldi valutaként kezelték, úgyszintén azokat a fehérpénzeket is, amelyeket meg a Károlyi-kormány ideje alatt bocsátottak ki. A Tanácsköztársaság az önálló jegybank alapításának ügyében csak akkor kezdett el lépéseket tenni, amikor azt a fehér és a kék pénz párharca már elkerülhetetlenül szükségessé tette. Az Osztrák-Magyar Banknak csak 1919. december 31-én lejáró szabadalmát a bankok államosítása­kor, 1919. március végén a Tanácsköztársaság már felbontottnak tekintette, de még ekkor sem a Magyar Nemzeti Bankot hívta életre mint jegykibocsátó bankot, hanem 1919. május 16-án a Magyar Posta-takarékpénztárát bízta meg a jegybank szerepkörének ellátásával.

A Monarchia utódállamaiban az infláció különböző iramban haladt előre, és mivel még egységes volt a pénz, a jegybank garanciája azonban bizonytalanná vált, megindult a határokon keresztül a bankjegyek ki- és becsempészése aszerint, hogy melyik országban volt kedvezőbb a vásárlóereje. A pénzcsempészet megakadályozása végett a Monarchia utódállamai a területeiken forgalomban lévő koronaértékű bankjegyeket felülbélyegezték, hogy amíg az új, önálló pénzeiket forgalomba nem hozzak, addig is megkülönböz­tethetők legyenek a szomszédos államok pénzeitől. Ezek voltak az úgynevezett nosztrifikációs felülbélyegzések. A forgalomba hozott inflációs pénzjegyeket, valamint a fehér pénzeket az utódállamok nem bélyegezték felül, mivel a fehér pénzek szövegében szerepelt az 1919. június 30-ig történő beváltás. Ez azt eredményezte, hogy a felülbélyegzés után két hét alatt a fehér pénzeket teljesen átszorítottak Magyarország területére, egyrészt mert itt valósult meg legutoljára a felülbélyegzés, másrészt pedig mivel itt ezeket is felülbélyegezték. Ezzel nemcsak a pénz mennyisége növekedett meg jelentősen Magyarország területén, hanem az ennek ellenértékeként vásárolt amúgy is kevés árú még külföldre is vándorolt.   

A pénzjegynyomdaként működő magyarországi nyomdák technikai felkészületlensége, valamint a speciális papír hiánya szükségessé tette, hogy a kormány tárgyalásokat kezdjen valamely külföldi nyomdával, amely a bankjegygyártás terén mar tapasztalatokkal rendelkezik. Erre azért is szükség volt, mert a felülbélyegzett bankjegyek bélyegzőit könnyű volt hamisítani, amit meg is tettek, tehát a felülbélyegzések a kívánt célt nem érték el. Ezen túlmenően - a békeszerződés értelmében is - az Osztrák-Magyar Bank bankjegyeit új bankjegyekre kellett volna kicserélni, de az általános infláció az Osztrák-Magyar Bank bankjegy­nyomdáját annyira igénybe vette, hogy az számításba sem jöhetett. A választás a zürichi cégre, az Orell Füssli Nyomdai Műintézetre esett. A velük kötött megállapodás szerint a 20 koronás és ennél kisebb címletű papírpénzeket továbbra is magyarországi nyomdák készítették. 1922-ben létrehozták a Magyar Pénzjegynyomda Részvénytársaságot. A Magyar Nemzeti Bank 1925. áprilisában megvásárolta az Orell Füssli cég Pénzjegynyomda-részvényeit. majd azt likvidáltatva, a bankjegynyomást házi kezelésbe vette. Az Osztrák-Magyar Bankot 1922-ben végleg feloszlattak, a jegybank szerepét az 1921. XIV. tc. alapján 1921. augusztus elsejétől az Állami Jegyintézet vette át, amely már nem volt kötelezve, hogy az általa kibocsátott papírpénzeknek fedezetet adjon. A Magyar Nemzeti Bank 1924. június 24-én - angol részesedéssel - kezdte meg működését, az 1924. V. tc. alapján. Ebben a magyar állam kötelezte magát, hogy a bankjegyszabadalom ideje alatt államjegyeket nem fog kiadni. Az újonnan létesült Magyar Nemzeti Bank köteles volt a bankjegyforgalom 1/3 részét nemesfémmel fedezni. Ha a fedezet ez alá süllyedt, a jegybank bankjegyadóval volt sújtható, amelynek merteket úgy állapítottak meg, hogy a jegybanknak rá kellett fizetnie, ha nem tartotta be a fedezeti előírást.

Az új magyar valutára, a pengőértekre való (1 P = 12 500 K) átszámítást az új osztrák valutától, a schillingtől való határozottabb elkülönítés miatt vezettek be, amelynek átszámítási kulcsa 1 AS = 10 000 K volt.

   A pengő pénzrendszert az 1925. XXXV. tc. vezette be a koronarendszer helyébe. A rendelet értelmében 1 pengő 0,263.157.89 g arannyal volt egyenértékű. Felvidék, Kárpátalja, Észak-­Erdély, Bácska visszacsatolása jelentősen növelte a pénzforgalmat is, mivel a visszacsatolt területeken korábban forgalomban volt pénzeket át kellett váltani magyarra. A háború végen a Szálasi-kormány 9 milliárd pengő névértékű főleg 1000 pengős címletekből álló bankjegyet bocsátott ki, amelyeket - mint még forgalomba nem hozott bankjegyeket - Németország területére szállítottak, de csak Ausztriában kerültek forgalomba, a kitelepített csapattestek egymás közötti fizetéseikor. A Szálasi-kormány által forgalomba hozott 1000 pengősöket 1945 nyarán váltotta be a Magyar Nemzeti Bank 664 millió pengő értekben. Az inflációt még fokozta, hogy 1944 folyamán a Vörös Hadsereg saját ellátására nyomtatott és forgalomba hozott fedezet nélküli papírpénzeket, amelyek­ből 850 millió pengő névértéket a magyar kormány rendelkezésére bocsátott. Ezeket 1946 márciusában váltotta be a Magyar Nemzeti Bank, összesen 4 milliárd pengő értekben. Az infláció rohamos fokozódása a pengővalutával szembeni bizalom megingását ered­ményezte, ami biztos talajául szolgált a spekulációnak. A kereskedelem úgyszólván teljesen áttért az USA-dollárban és az aranyban való számításra, 1946 tavaszától kezdve pedig megindult a csere­kereskedelem is. A hatalmas méreteket öltő pénzromlást 1945. december 19-en a kormány 75%-os vagyon­dézsmával próbálta megfékezni. Ennek érdekében az 1000, 10.000 és 100.000 pengős bank­jegyeket felülbélyegeztek úgy, hogy a bankjegy névértéke nem változott, azonban csak akkor maradt érvényben, ha a névértéke háromszorosán vásárolt bélyeggel azt biztosították. Az 1000 pengőn aluli címletek és a Vörös Hadsereg által forgalomba hozott 1000 pengősök változatlan értekben maradtak forgalomban. A pénz elértéktelenedése mind gyorsabb üteművé vált, ami szükségessé tette az egyre nagyobb címletű bankjegyek kibocsátását. A számolás egyszerűsítésére 1946. május 27-től hat nullával egyszerűsítve (MILPENGO), július elsejétől pedig 12 nullával egyszerűsítve (B.-PENGO) hoztak forgalomba a bankjegyeket. A csillagaszati számok miatt igen nagy volt a kereslet a nullabiztos könyvelőkben. A Magyar Nemzeti Bank pedig kiadott egy könyvelési tájé­koztatót, amelyben a 10,35 értek meg szerepelt. A következő lépés 1946. január elsejétől az adópengő mint számolási egység bevezetése volt. Ezzel tulajdonkeppen azt akarták elérni, hogy legyen egy állandó értek, amely független a napi változásoktól, legalább számszerűen lehessen rá alapozni az államháztartást. Az adópengő indexszámot naponta állapítottak meg, kiskereskedelmi adatgyűjtés révén. A kormány adópengőre szóló, úgynevezett adójegyeket bocsátott ki 1946 májusában. Ezekre június 23-ától átruházta a pengővaluta szerepköret, és ezzel törvényes fizetőeszköz lett, a sima pengő pedig megszűnt fizetési eszköz lenni. Ettől kezdve a belföldi pénzforgalmat egyedül az adójegyek bonyolítottak le. Az adójegyek tulajdonkeppen kéthavi lejáratú, adópengőre szóló utalványok voltak, amelyek a lejárat napjával - az államkincstár kártalanítási kötelezettsége nélkül — érvényüket vesztettek. Július hónapban gyakorlatilag már nem is forgott a közönség kezében készpénz.

    A forint pénzrendszert a 9.000/1946. ME sz. rendelet vezette be a pengő pénzrendszer helyébe. Az új valuta átszámítási kulcsa a következő volt: 1 forint = 4.10pengő, illetve 200 millió adópengő. A forgalomban lévő adójegyek értéke 2588 billió (2588.10') adópengő volt, ami forintvalutában kifejezve 12,94 millió forintnak felelt meg. A forint-valutarendszer bevezetésekor 1 forint 0,07575 g színarannyal volt egyenértékű, a jegybank a 25%-os fedezeti arány betartására volt kötelezve, bár ez a fedezeti arány 1946 decemberében elérte a 33,8%-ot is! A vásárlóerő és a rendelkezésre álló árualap egyensúlyban tartására, a forint valutavédelmének érdekében, az előirányzott pénzmennyiséget csak rendkívül óvatosan, fokozatosan hozták forgalomba, hogy ezzel mesterséges pénzszűkét idézzenek elő. A kommunizmus éveiben a pénzügyi politika a megszálló Szovjetunió érdekeit képviselte. 1956-tól politikai,  1973-tól gazdasági erjedés indult meg, amelynek következményei adják a jelenlegi 2010-es helyzet alapját.

   A forint 1990 februárja óta valutakosárhoz rögzítetten lebeg egy változó szélességű ingadozási sávban. (A forint ingadozási sávjának szélessége 2001 óta 30%.) A valutakosár 2000. január 1-je óta egyetlen valutát tartalmaz, az eurót, azaz a forint sávja az euróhoz van rögzítve. Az euróhoz rögzítés azzal a szándékkal történt, hogy a forint árfolyamrendszere közelítsen az euróhoz, amelyet az Európai Unió tagjaként Magyarországnak kötelezően be kell vezetnie a jövőben. A valutakosár összetétele bevezetése után hétszer változott, a folyamat végére jelentősen leegyszerűsödve. 1991. december 9-éig a kosár szerkezetét az export-import forgalom devizaösszetétele határozta meg. Ekkor változtattak a módszeren, hiszen a dollár relatív súlya túl nagy lett, holott a magyar gazdaságpolitika elsődleges célja a fejlett európai országokkal való teljes gazdasági összefonódás erősítése. Miért is? Mert a Magyarországon 1973-tól, vagyis az „olajválságtól” kezdve fokozatosan meghatározó politikai helyzetbe került a pénzügyi rendszert uraló réteg. Ennek a rétegnek az érdeke ugyan az, mint 160-évvel korábbi elődeinek érdeke: Magyarország nyersanyag-készleteinek, energiaforrásainak, adóbevételeinek, termelésének és kereskedelmének teljes ellenőrzése. 1973-1989 között egymilliárd dollár IMF hitel érkezett be Magyarországra, amelynek törlesztésére 1973-1989 között az akkori kormányok kifizetettek tizenegy milliárd dollár kamatot, de még így is maradt huszonkét milliárd dollár adóság! Ennek az összegnek nagysága jelentette közvetlenül azt a politikai változtatást, amelyet létrehozói „rendszerváltozásnak” neveztek. Az 1989-ben megalakuló Antall- kormány a IMF kölcsön kamatainak és törzstőkéjének visszafizetését becsületbeli ügyként kezelte. (…„Az adóságot vissza kell fizetni!”„Ez becsületbeli ügy!...”) és a törlesztés érdekében áron alul áruba bocsátotta a meglévő állami vagyont. Ezt nevezték „privatizációnak”. A „privatizáció” során az állam vagyonának 95%-a magánkézbe került, így a Magyar Állam elveszítette bevételeinek jelentős részét, ezért 1989-2010 között felvett újabb 50 milliárd dollárt. Ezzel szemben 1989-2010 között kifizetett 150 milliárd dollár kamatot, mégis 2010-ben Magyarország tartozása 132 milliárd dollár, és annak kamatai, miközben az állami költségvetés bevétele évente 13 ezer milliárd forint, azaz 52 milliárd dollár. Ehhez jön még a vállalkozások és magánszemélyek további 200 milliárd dollár adóssága, amelynek visszafizetése a jelenlegi gazdasági paraméterek alapján lehetetlen. Magyarország mind állami mind lakossági szinten a lehető legteljesebb mértékben el van adósodva, és az állam működése csak külső pénzügyi segítséggel tartható fenn, vagyis államcsőd van.  Az állam jelenleg olyan mértékben kiszolgáltatott a külső hatalmi rendszereknek, hogy nem tudja képviselni a lakosság érdekeit, mert hatalmának fenntartását nem a nép, hanem a külső gazdasági környezet, és az ahhoz kötődő politikai csoportok biztosítják. Robbanásveszélyes helyzet alakult ki, mert a felhalmozódó gazdasági és szociális feszültségeket az állam már nem képes saját erejéből kezelni, zsarolható, vagyis mesterségesen szított polgárháborús feszültséget alakíthatnak ki azok, akiknek politikai és gazdasági hatalmuk birtokában Magyarország teljes bekebelezése a célja. Az elsődleges cél tehát nem lehet más, mint Magyarország pénzügyi önrendelkezésének visszaállítása!

 

Tatár József

Rendszerváltó Fórum

Forrás: www.lelkiismeret88.hu/index.php

Megjegyzem, hogy a pénzügyi önrendelkezés visszaállítása esélytelen, de igen jól hangzik.